INT. ÖLTÖZŐ - ESTE
Kit maradt utoljára, még a szerelésében van, egyik kezében a stoplis cipője. Az edző és az ajtó közé áll.
Gyors leszek, még be kell zárnod a pályát. Augusztusban nem jövök vissza. Személyesen akartam megmondani, nem abban a csoportizében, mert rendes voltál velem, és ezt nem fogom egy lájkjellel elintézni.
Nem a kispad. Tudom, hogy arra gondolsz. Két szezon, négyszer a kezdőben, mindig akkor, amikor Ollie a bölcsességfogait húzatta. Megbékéltem azzal, hogy én vagyok, aki bemelegíti. Jó lettem benne. Abból, ahogy elkapja a labdát, tudom, milyen kedve van.
Sam miatt van. Az öcsém. Tizenegy éves. Kedden beválogatták a tizenkét év alattiakhoz, ott voltam, amikor megjött a levél, és néztem, ahogy apa elolvassa. Megcsinálta azt az izét. Az apró bólintást. Aztán: 'Na jó. Veszünk neked egy rendes kesztyűt.' Ez a mondat. Nálam is így kezdődött. Rendes kesztyű, aztán gyakorlatok a kertben, aztán vasárnap a tévémeccs a szünetgombbal, aztán a hazaút, amikor kaptam egy gólt. Negyven perc. Rádió nélkül.
Sam ebből még semmit nem tud. Csak azt hiszi, hogy lett egy szerelése. Szombaton tízkor vannak a meccseik, mint a mieink, a park másik felén. Két helyen nem lehetek, úgyhogy az oldalvonalat választom. Apával szemben fogok állni a túloldalon, és tapsolok, amikor Sam kiszedi a labdát a hálóból, hogy legyen egy hang, amelyik ezt csinálja. Egynek lennie kell.
Ennyi. Nem kell mondanod semmit. Tartsd meg a kesztyűt, úgyis a klubé. Ollie-nak kell majd valaki más, aki olvasni tud benne. Mondd meg az újnak, hogy Ollie bal kezét figyelje.