INT. CSALÁDI HÁZ - KONYHA - NAPPAL
Jo elzárja a csapot, és beletörli a kezét egy konyharuhába, amely harminc éve ugyanazon a kampón lóg. Egy székre mutat.
Ülj le. Nem, ülj, mert majd járkálni akarsz, és azt inkább ne, anya konyhájában. Eladtam. Nem 'gondolkodom rajta'. Eladtam. Kedden mondtam igent Kellyék lányának, aki régen az újságot hordta. Két gyereke van, és a kertet akarja. Sírt, amikor meglátta az almafát. Nekem ez elég.
Te beszélni akartál volna róla. Ezért nem beszéltem. Azt mondtad volna, hogy 'ne kapkodjunk', azon a hangon, és én beleegyeztem volna, mert azon a hangon mindig egyetértek veled, aztán megint vasárnap lett volna.
Tudod, mi a vasárnap? A vasárnap a híd. Húsz perc oda, húsz vissza, három éve. Légtelenítem a radiátorokat. Megengedem a csapokat, hogy ne álljon a víz a csövekben. Januárban egy órára bekapcsolom a fűtést, hogy ne menjen bele a nedvesség a könyveibe. Füvet nyírok. Beszélek Adeyemi úrral a kerítés fölött, hogy megtartjuk-e, és azt mondom, 'mi', ő meg olyan rendes, hogy nem kérdezi meg, melyikünket látta itt valaha.
Te karácsonykor jössz. Ott vannak a gyerekek, meg a távolság, tudom. De az, hogy 'együtt döntünk', azt jelentette, hogy 'Jo úgy dönt, hogy nem dönt, minden vasárnap, határozatlan ideig', és kedden, itt a mosogatónál, a csövek miatt megnyitott csapnál, néztem, ahogy lefolyik a víz, és rájöttem, hogy ezt nem vagyok hajlandó tovább csinálni.
Szóval. Tizenkettedikén zárjuk az adásvételt. A könyvei dobozban vannak. A jók az autómban, a többi a tiéd, azon vitatkozhatsz velem, melyik melyik. A kulcs az ő kampóján van. Most áthajtok a hídon, a jó irányba, és a fűnyíróért nem jövök vissza.