INT. ELŐSZOBA - ÉJSZAKA
Ruth olyan halkan csukja be maga mögött a bejárati ajtót, ahogy csak tudja. A férje a sötétben áll a lépcsőn, kezében világít a telefon. Ruth felemeli a kezét, mielőtt a férje a villanykapcsolóhoz érne.
Ne kapcsold fel a nagy lámpát. Hagyd. Tudom, hogy láttál. Nem kell így állnod, a telefonnal, mintha fel akarnál hívni valakit. Kit hívnál fel?
Március óta. A legtöbb éjjel. Nem minden éjjel. Amikor elcsendesedik a ház, kimegyek, és beülök az autóba. A kocsibejárón. Nem megyek sehová. Ezt kell meghallanod. Soha nem indítom be. Csak annyira fordítom el a kulcsot, hogy szóljon a rádió, és van egy adó, ahol egész éjjel az időjárást mondják a hajóknak. Egy férfi szélsebességeket olvas fel olyan helyekről, ahová soha nem megyek el. Én meg ott ülök.
Negyven percet. Egy órát. Aztán bejövök, átteszem a lábam a te oldaladra, te álmodban megkérdezed, hogy 'hol voltál', én meg azt mondom, hogy 'vécén'.
Azt akarod tudni, mi a baj. Semmi baj nincs. Ezt nem tudom megértetni veled. Kerestem, mi a baj. Nem veled van. Nem a lányokkal. Hanem az, hogy reggel fél héttől mindig mondja valaki, hogy 'anya', vagy 'nem láttad', vagy 'csak ezt még'. És az autó az egyetlen szoba ebben a házban, aminek senki nem találja az ajtaját.
Ne vedd el a kulcsot. Látom, hogy a kulcson gondolkozol.
Menj vissza aludni, ha akarsz. Vagy. Van egy takaró a hátsó ülésen, a focicucc alatt. Elhozhatnád. Beülhetnél az anyósülésre, és nem szólnál semmit, és meghallgatnánk, hol fúj ma éjjel a szél.
Előremegyek. Ne zárd kulcsra mögöttünk az ajtót.