INT. USZODA - LEGFELSŐ UGRÓDESZKA - NAPPAL
Kai az ugródeszka legvégén áll, lábujjait a szélére görbítve. Meghall valakit a létrán, megfordul, és meglátja felbukkanni az öccse fejét.
Ne gyere feljebb. Maradj azon a fokon. Azon. Kétoldalt kapaszkodj.
Nem félek. Ellenőrzöm. Előbb meg kell nézni a vizet, hogy vannak-e benne levelek meg ilyenek. Én rendesen csinálom.
Theo, minek jöttél fel? Neked nem szabad. Hétéves vagy. Nyolcévesnek kell lenni, és kell hozzá a jelvény, neked meg békás jelvényed van, és a békás jelvény a kismedencéhez van.
Nem, nem tudok visszamenni, te vagy a létrán. Mögötted meg az a fiú. Mögötte meg az apukája. Egy egész család van a létrán.
Jó. Mondhatok valamit, ha nem mondod el anyának? Voltam már itt fent. Háromszor. A nyár óta minden szombaton. És mindig eljövök idáig, a végéig, ahol már nem érdes, és lenézek, és a víz nagyon messze van, és olyan keménynek látszik, mint a padló. És visszamászok a létrán, és mindenkinek azt mondom, hogy az úszómester szólt, hogy le van zárva.
Nem volt lezárva.
Ne sírj. Theo. Hé. Nincs baj. Bátor voltál, feljöttél. Az számít. Apa azt mondja, feljönni a nehéz. Mondjuk a fogorvosnál is ezt mondja, úgyhogy nem tudom.
Most ezt csináljuk. Te visszamész. Lassan, két kézzel kapaszkodj. Mondd a bácsinak, hogy bocsánat. Aztán állj oda egészen a széléhez, az úszómester mellé, és engem nézz. Ne a vizet. Engem.
És amikor kidugom a fejem, integess. Nagyon. Akkor fogom tudni, hogy megcsináltam.